Menüpont:
ÉLETÜNK
Időpontja:
2013-07-04
Első 100 karakter:
A Tavares jelentés elfogadásának előestéjén - meggyőződéses Európa- pártiként - rezign...

Megnézem!


RENDEZNI VÉGRE


Mikor frodul a jó saját ellentétébe?

Egyetemes magyar nemzet

Készül az új párt Gyurcsánynak?

ENSZ Holokauszt nap

Közeledik....

A sírból kiásott szociáldemokrácia

Márai Sándor idézet

Rendezni végre

A legjóindulatúbb

Magyarország immunrendszere gyenge

Mikor fordul a jó saját ellentétébe?
Rendkívüli élmény volt számomra a Menetelés az Életért szabad keresztények által szervezett programsorozat nyitó eseménye. A Jobs Bittner thüringiai lelkész úr által tartott előadás a II. világháborúban kegyetlenkedő elkövetők leszármazottainak bűnbocsánati meneteléséről szólt. Érdekes és merész. Tiszteletre méltó.
Szólnom kell ugyanakkor a fenntartásaimról is, mindazzal kapcsolatban, ami az előadás után következett.
Egy- két felszólalás inkább a keresztények között is az ellentéteket kereste, és egyházakat címkézett. Ezt szerintem el kéne kerülni.
Ugyancsak nem tudok azonosulni a "félelem kultusszal".Keresztény ember hogy szoronghat állandóan ennyire, és hogy fagyaszthatja meg önmaga körül a levegőt?
A mai Magyarországon?
Egyszóval, az alapgondolatot jónak tartom, de azt, hogy más egyházakat, személyeket, vagy, s leginkább (!),hogy szeretett Magyarországomat, "a magyarokat ",csak így, en general folyamatosan, úgynevezett szabad keresztények, csak negatívan említsék---- nagyon távol áll tőlem.
Az egész elgondolás legmélyebb spirituális, vallási vonalvezetése nagyszerű és teljes mértékben azonosulni tudok vele. Engem az egész nagyon megrázott, és néhány barátomnak beszéltem róla, zsidó és keresztény háttérrel rendelkezőknek is, és nagyon elgondolkodva hallgatták a beszámolómat, ők még nem hallottak ilyenről. Én sem, mégis elmentem és ott maradtam, mert éreztem valami nagy tisztességet és tisztaságot, és ez nem mindennapi.
Sőt mellbevágó és zavarba ejtő. De jó.
A kritikám lényege az aggodalomból, a féltésetekből táplálkozik, hogy akik ennyire pőrére vetkőznek ebben a világban, azok egyszersmind kiszolgáltatottakká és védtelenekké válnak.
A fenntartásaim a hazánkról és a történelmi egyházakról elhangzottakkal kapcsolatban arra vonatkoznak, hogy mindig szeretek meggyőződni arról, hogy nem vagyok-e, vagyunk-e, olyan gigantikus erők játékszere(i), melyek valójában csak lealacsonyítani, meggyalázni, nevetség tárgyává tenni, elgyengíteni akarják azokat a struktúrákat, melyeket elődeink annyi küszködéssel hoztak létre.
Isten idővel pontosan helyére teszi a dolgokat, ám nekünk figyelni kell jelen világunk sátáni szorításaira is. A rátok háruló felelősség óriási.
Ha tudva tudjátok, hogy az emberi psziché legbelsőbb szobájának ajtaját nyitogatjátok,
és, hogy a társadalomlélektani hordalék pusztító erejű is lehet, vétlen embereket és családokat tehettek tönkre – nos, ha ezzel valóban tisztában vagytok és ez fontos is nektek , akkor és csak akkor csatlakozzatok ehhez az egyébként tiszteletreméltó kezdeményezéshez.
Kétségtelen, a történelmi egyházak súlyos terheket (is!) cipelnek, ám ha ebben tudnak a rajtuk kívüli szerveződési formában szolgáló keresztények segíteni, ezzel az ő teherlerázási küszködésüket is segítik, egyben az egész kereszténységet e r ő s í t i k, sőt ezzel a zsidó-keresztény párbeszédet is új perspektívába tudják állítani,- akkor sokak számára akár lehet is ez egy tiszteletre méltó út.
Erre végtelenül nagy szüksége is van ennek az apostata, hitehagyott, álliberális eszmék fogságában lepusztuló Európának.
Ám ha ez a kezdeményezés csak szellemi zűrzavart, nemzeti viszályt, újabb és újabb lelki sérüléseket okoz, - akkor joggal tehetjük fel a kérdést, hogy tudjátok-e pontosan:
mikor fordul a jó saját ellentétébe?
2013.decembere
Az egy és egyetemes magyar nemzet képes és mer szembenézni múltjával
Nemzeti Zarándoklat Strasshoffba
A Nemzeti Zarándoklat a névválasztásával és a megszólítottak széles körével, a választott témájával és a megvalósítás módjával kifejezni óhajtja,hogy az egy és egyetemes magyar nemzet képes és mer szembenézni múltjával, képes és mer megmártózni az összeurópai közös bűn emlékének borzalmas bugyraiban, ahhoz, hogy végre ereje legyen már önszántából ,teljes mélységében földolgozni saját nemzeti tragédiájának máig feldolgozhatatlan fejezeteit. Vészkorszakostúl és Don kanyarostúl, Kamenyec Podolskostúl és Recski táborostúl.
A mártírok előtti tisztelgés és a zarándoklat spirituális követelménye olyan civil fővédnök megkeresése irányába inspirál minket, kinek személyét, és az általa képviselt intézményt érdem által valamennyi hitközség és egyház,civil szervezet és kutatói műhely el tudja fogadni.
A Nemzeti Zarándoklat névválasztásával és szellemiségével is üzenet a világnak, hogy, mi magyarok képesek vagyunk szembenézni történelmünk sötét oldalaival, a 20. század mindkét ember és Istenellenes diktatúrájával. Fejet hajtunk a mártíroknak, áldozatoknak, átérezzük az egész nemzetet megtépázó tragédiákat, veszteségeket. Méltósággal utasítjuk el ezen eszmék újraéledésének minden formáját.
Ugyanilyen méltósággal utasítjuk el a nemzetünket, országunkat méltánytalanul érő rágalmazásokat, összemosásokat, csúsztatásokat.
A Nemzeti Zarándoklat fővédnöke Dr. Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke.
A Nemzeti Zarándoklat résztvevői a békesség és az emlékezés útjait keresik. A nemzet egységét kifejezve hajtanak fejet a kimondhatatlanul megalázott és megsemmisített mártírok és áldozatok előtt.
A zarándokvonat Budapest Keleti pályaudvarról indul, és Tatabánya, Komárom, Ács, Győr, Mosonmagyaróvár, Hegyeshalom megállóhelyekkel, ahol a helyi zarándokok felszállhatnak, mint egykor a méltatlanul megalázott, meggyilkolt deportáltak. Zsidók mellett keresztények, arisztokraták, szakszervezeti emberek, szociáldemokraták, kommunisták és, de nem utolsó sorban a fogyatékkal élők is áldozatul estek a brutális hatalomnak. A második világháborúban, és a vészkorszakban a magyar nemzetet máig pótolhatatlan veszteség érte.
Ennek emlékezetére hirdettük meg a Nemzeti Zarándoklatot, amely lehetőséget teremt a Budapesten kívül élők számára is a közös katarzis átélésére. Különösen az útvonal mellett fekvő települések részt venni kívánó lakosai számára jelenthet ez könnyebbséget.
Ezért tisztelettel kérjük Önöket a szíves együttműködésre, annak érdekében, hogy a helyiek is ott lehessenek a Strasshof-i rendezőn, az emlékezés és nemzeti összetartozásunk eme szomorú eseményén.
Lássa a világ, hogy mi magyarok szembe merünk nézni múltunkkal, és nem engedjük, hogy országunkban a szélsőséges nézetek valaha is teret nyerjenek.
Ez az együtt emlékezés egyszersmind méltóságteljes, néma tiltakozás a hazánkat érő folyamatos vádaskodással szemben.
2012.03.04.
Dr. Petrasovits Anna
Nemzeti Zarándoklat Strasshofba alapítója


Gondolatok Fukuyama professzor levele kapcsán…4.Azért jó,hogy vannak ,akik értik az egészséges liberális demokrácia lényegét.


De hogyan lehetséges,hogy egy normális világban,érett,fejlett demokráciákban élő újságírókkal,közéleti szereplőkkel ezt el tudják érni?

A módszer rendkívül egyszerű. Ugyanis a vád,amivel a pénzcsapoktól eltanácsolt volt kleptokraták dolgoznak ,olyan végtelenül szörnyen aljas,amivel minden jó érzésű demokratát azonnal maguk mellé állítanak.
Azt hiszem,más ország vonatkozásában én is megtéveszthető lennék. Én is azonnal az autokrata,emberi jogokat sárba tipró,kisebbségeket félelemben tartó rezsim ellen foglalnék állást. Mint bármelyik normális demokrata,a világ bármely pontján.

Igen , próbálom megérteni azokat a liberális demokratákat,zöldeket,baloldaliakat,akik különféle nemzetközi fórumokon és a sajtóban olyan vehemensen védenek minket a FIDESZ
túlhatalmától, --tényleg megpróbálom tisztességes,a demokráciát féltő,mindenre érzékenyen reagáló demokratáknak elképzelni őket.

Ám megint belém sajdul mindaz,ami 2006 október 23-án történt,amikor az egészséges liberális demokrata Gyurcsány és csapata ezer számra küldte az azonosítószám nélküli,kancsukás rohamrendőröket a védtelen ünneplőkre.
Azóta Gyurcsány ragadványneve a népnyelvben Szemkilövős.
Folyt a vér,repültek a gumilövedékek,ott voltam az utcán,láttam, ahogy a földre lökött,megkötözött fiatal srácot a rendőrök körbefogták,megrugdosták,nem engedték,hogy meleg ruhát adjak rá és megitassam.
Az akkori dulakodásban,közvetlen közelről láttam meg a liberális demokrácia igazi arcát.
Közelről láttam,hogy nem egészséges.Bűzös leheletétől hátratántorodtam,mirigyes arca nyálkás volt, az elmúlás fakó üressége ült árpás szemeiben.
A főváros liberális vezetése magas kitüntetéseket adományozott a derék rendőröknek azért,hogy egy mesterségesen kirobbantott utcai konfliktust milyen jól lekezeltek.
Fukuyama Úr,
Ekkor lett sok baloldali és liberális ember szolidáris a Fideszes ünneplőkkel!Sőt,a FIDESZ-szel.
Négy évvel később,az ő voksuk is ott volt a kétharmados győzelemben.

A dolgot súlyosbította,hogy a nemzetközi baloldal és a liberális demokraták némák maradtak. Nem féltették a demokráciát,az emberi jogokat.
Pedig állami erőszak történt Magyarországon! Ilyet nálunk csak az idős generációk láttak, legutoljára 1956 –ban!
Így lett meggyalázva az 1956-os forradalom 50.évfordulója. Ez nagy bűn. A sikkasztásnál is nagyobb. Ilyesmi nem múlik el nyomtalanul egy nép lelkében sem.






Gondolatok Fukuyama Professzor levele kapcsán…1Ki érti az egészséges liberális demokrácia lényegét?

Nem kis meglepetést okozott számomra,hogy egy olyan formátumú filozófus,mint Fukuyama professzor,beszállt egy kétes eredetű ,Magyarországgal kapcsolatos szellemi vitába.
A professzor és az államtitkár közti levélváltást ismertnek tételezem.

Az interneten megtalált levele,a számos tárgyi tévedéstől eltekintve,mértéktartó volt,és számos felvetése akár be is kerülhetne a hazai politikai diskurzusba. Ha,és amennyiben az új kormány érett demokráciákban valóban szokatlan hatalomkoncentrációjáról értelmesen lehetne eszmét cserélni,és ez valóban azzal a céllal történne minden részt vevő fél oldaláról,hogy a magyar demokráciát e r ő s í t s ü k .

Persze,hogy fontos lenne végre átbeszélni a demokráciáról vallott liberális,baloldali és konzervatív hittételeket,és hogy ezek itt,Magyarországon,egy vergődő Európa közepén, és most,egy elhúzódó gazdasági világválságban,negyvenévnyi pártállami és húsz évnyi szabadrablás után mennyiben érvényesek.

Hol kapcsolódnak,hol divergálnak, és hogy a gyakorlatban, - mert az élet ezt követeli,- hogyan gyúrhatók mégis össze konszenzuális napi politikába a magyar nép,és Európa érdekében.
Csakhogy. Ilyen típusú gyakorlatias diskurzushoz előfeltétel lenne,hogy egyetlen résztvevő fél se kívánjon és tudjon élni a szellemi és anyagi kényszerítés egyetlen eszközével sem.
Az oktrojáláson kívül pedig fel kellene adni az igazság birtoklásának kizárólagosságába vetett hitet, valamint a javak és források birtoklásának,illetve ellenőrzésének önző,kirekesztő gyakorlatát. Az önmérséklet egyik kulcsszó lenne,de ki kezdje?
Be kellene fejezni a minden szellemi közösségben virágzó stigmatizáció szokását. Vagyis,aki nem fér bele az adott szellemi közösség aktuális főembereinek gondolkodásába,vagy érdekkörébe,arra bélyeget sütnek.

Régi gyakorlat,de 1990 óta Magyarországon ez már a normális szellemi érintkezést gátolta,és a rendszerváltás hajnalán kialakult szekértáborok vezetői abban voltak érdekeltek,hogy ez ne is változzék.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni,milyen kárt okoztak ezzel!
Milyen felbecsülhetetlen,behozhatatlan kárt okoztak azzal,hogy egy modern nemzetstratégia nem tudott időben megszületni.!!!

Az Orbán kormány mellényúlásait lehet ugyan kritikával illetni,de ténykérdés,hogy a 20 év alatt ez az első (helyesebben a második) kísérlet arra,hogy Magyarország az önként vállalt perifériás létből feltápászkodjon. Ennek körvonalait még a gyűlölet és sérelem ködön át is
ki lehetne venni. Az ellenzéknek tehát a valódi politikai munkáját kéne végezni ,és befejezni a féktelen gyűlölettáncot Orbán Viktor felgyújtott szalmabábúja körül.

Politizálásban gyenge – wuduzásban erős,érvelésben gyenge - konspirálásban erős,érzelmi kultúrában gyenge – az emberi ösztönvilág ismeretében erős,felelősségvállalásban gyenge-
cinizmusban erős, önkritikában gyenge - rágalmazásban erős.
Bár kétségtelenül vannak olyan személyek,akikre ez egyáltalán nem érvényes,a jelenlegi
magyar ellenzék az én szememben ilyen.


Vagyis, gyenge kvalitásai miatt gyakorlatilag tárgyalóképtelen még napi ügyekben is,nemhogy alkalmas lett volna egy idő –és- energia hatékony,szisztematikus törvénykezési-alkotmányozási munkában való részvételre. Kár.
A nemzetközileg tekintélyes személyiségek azonban mindezt nem tudják védenceikről.

Az öncélú, parttalan, indulatoktól sem mentes csörtékre sem idő, sem energia nincs.
Magyarországnak bátran,gyakorlatiasan kell cselekednie. Még akkor is,ha tudjuk,hogy
egy-egy lépés nem igazán szerencsés.
Orvos barátaimtól tudom,hogy életmentéskor minden megengedett a páciens megmentése érdekében.
Most valahogy így állunk Magyarországgal.







hvg.hu, 2010.március 19. Pelle János

Készül az új párt Gyurcsánynak?

A „történelmi” szociáldemokraták súlyos anyagi gondokkal küszködő minipártjára szemet vetett az MSZP-vel szorosan együttműködő, Kapolyi László vezette MSZDP. Hírek szerint a két párt az ősszel egyesül, és a kistafírozott pártot tálcán kínálják fel a baloldali mozgalom újjászervezéséről álmodozó Gyurcsány Ferencnek.

Nem szerepelt a hírekben, annyira lényegtelen esemény a média számára most, a választási kampány kellős közepén, hogy a Szociáldemokrata Párt (SZDP) március 17-én együttműködési megállapodást kötött a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalommal (SZIM), mely előzőleg irodákat kapott a Baross utcai székházban. A zárt ajtók mögött aláírt szerződést, melynek tartalma egyelőre titkos, az SZDP részéről Bácskai Sándor főtitkár, a SZIM részéről Bezzegh Tibor elnök írta alá. Megjelent a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) elnöke, a milliárdos nagyvállalkozó, Kapolyi László is. Mind az SZDP, mind az MSZDP az 1890-ben alapított, tehát most 120 éves párt örökösének tartja magát, ami a névválasztásban is tükröződik: Peyer Károly és Kéthly Anna pártját 1939-ig hívták MSZDP-nek, ekkor belügyminiszteri engedéllyel nevet változtatott, és felvette az SZDP nevet, melyet egészen 1948 júniusáig, a kommunistákkal való kényszerű fúzióig viselt.
A „történelmi” SZDP-t 1989 decemberében jegyeztette be a 2000-ben elhunyt Takács Imre, attól tartva, hogy az MSZDP-ben „túl sok a volt MSZMP-s”. 1993-ban, miután Kapolyi László állt az MSZDP élére, az antikommunista szociáldemokraták átmentek az SZDP-be, melynek főtitkára 1997-től Bácskai Sándor. Jelenleg az SZDP kevés taggal rendelkező, eladósodott párt, melynek élén néhány idős vezető áll. Ezért 2009-ben visszahívták Petrasovits Annát, hogy „leheljen életet” a pártba.

Magyarországon jelenleg két nagyobb, egymással szembenálló szociáldemokrata párt létezik, az SZDP és az MSZDP. Utóbbi a kormányzó párt, az MSZP hűséges fegyverhozójának szerepét tölti be 1993 óta, két képviselője, Kapolyi László és Hárs Gábor a parlament MSZP-frakciójában foglalt helyet. Bár a rendszerváltás óta zajló „szociáldemokrata történet” botrányok sorozata, maga a nyugat-európai szociáldemokrata gondolat, a piacgazdaság összeegyeztetése a jóléti állammal, a dolgozók érdekeinek képviselete, a kis- és középvállalkozások támogatása továbbra is népszerű nálunk. Ezt jelzi, hogy a 2010-es választásokon induló pártok közül nemcsak az SZDP és az MSZDP, de még két, az országos listaállításra ugyanúgy esélytelen párt indult: a Történelmi Szövetség, Kisgazdák – Szociáldemokrata Párt és az Új Szociáldemokrata Néppárt. (Előbbit Baján, másikat Szigetbecsén jegyezték be.)

Ennél jóval nagyobb jelentőségű tény, hogy a 2002 és 2008 között kormányzó MSZP leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke, Gyurcsány Ferenc rendkívüli vonzalmat árult el a szociáldemokrata eszmekör iránt. Az MSZP-ben többen is kifejezésre jutatták: nem elégszenek meg azzal, hogy pártjuk 1992 óta a nyugat-európai szociáldemokratákat tömörítő Szocialista Internacionálé tagja, s demokratikus jellegéhez immár kétség sem férhet, de alkalomadtán nevet is változtatnának, és a továbbiakban Magyar Szociáldemokrata Párt néven politizálnának. Az MSZP-n belül még 1992-ben megalakult a Társulás a Szociáldemokrata Érdekekért platform, élén a szocialisták doyenjével, Vitányi Ivánnal, akinek Gyurcsány Ferenc „felfedezését” köszönhetjük. Miniszterelnökként Gyurcsány az új, neoliberális baloldal eszméit igyekezett átültetni a gyakorlatba, mérsékelt sikerrel. Várható azonban, hogy a 2010. áprilisi választások után Gyurcsány a „társadalmi szolidaritásnak” is nagyobb hangsúlyt adna, amihez új pártra is szüksége lehet, már csak azért is, mert egyes szocialista körökkel láthatóan megromlott a viszonya.

Itt kerülhet „képbe” a megújított, és egyesített szociáldemokrata párt. Amennyiben sikerül végrehajtani az SZDP és az MSZDP egyesítését, akkor - egyes vélemények szerint - a gazdaságilag szanált párt harcba indulhat a választók bizalmának visszaszerzéséért, meghirdetheti a dolgozók érdekeinek képviseletét, s feledtetni tudja az MSZP várható súlyos választási verességét. Amennyiben őszig sikerül Kapolyiéknak (illetve immár az MSZDP „trójai falovának” számító SZIM-nek) ügyesen manővereznie, az őszi kongresszusig a megfelelő pozíciókba ültethetik az embereiket. Akkor azután a hetvenhét éves Kapolyi lemondhat, és átadhatja a helyét egy új pártelnöknek, akár éppen Gyurcsány Ferencnek is.

Ahhoz kétség sem férhet, hogy a legföljebb néhány emberből álló, de a legutóbbi időben új, dekoratív honlappal előállt SZIM (bár formailag független szervezet), Kapolyihoz kötődik. Céljai mindenképp figyelemre méltóak. „A fiatal szociáldemokraták alapkövet kívánnak képezni a hagyományos szociáldemokrácia újjáépülése számára. A Mozgalom helyet követel magának ott, ahová ab ovo tartozik, a magyar baloldalon. Valós és önálló alternatívát kíván jelenteni a hazai közéletben és politikában”, olvasható A SZIM helye a magyar politikai palettán című elvi bevezetőben. Elnöke, (az elérhetetlennek bizonyult) Bezzegh Tibor ügyvéd Kapolyi cégének, a System Consulting Zrt.-nek az alkalmazottja. Ezen a csatornán keresztül Kapolyi finanszírozhatja a súlyosan eladósodott SZDP-t, és minden bizonnyal megnyerhet jó néhány idős szociáldemokratát, akik a párt túlélését tartják a legfontosabbnak.

Bácskai Sándor, az SZDP főtitkára keveset árult el a SZIM és az SZDP megállapodásáról. „Célja, hogy megerősítsük az ifjúsági mozgalmat. Az SZDP-nek is van ifjúsági szervezete, ezt akarjuk tovább fejleszteni, az őszi kongresszuson sok új fiatalt szeretnénk bevinni be a párt vezetésébe.” A nyolcvan éves Bácskai tagadta, hogy kapcsolatuk lenne Kapolyi Lászlóval, a SZIM pedig „önállóan bejegyzett szociáldemokrata mozgalom, melynek vezetése önállóan eldöntheti, hová csatlakozik, független az MSZDP-től.” Gyurcsányról viszont jó a véleménye: „Akkor beszéltem vele, amikor megkaptam a kormánykitüntetést, a Magyar Köztársaság tiszti keresztjét, 2008 őszén. Ott volt több nyugati szociáldemokrata párt vezetője is, s előttük merült fel a kérdés: hogyan lehetne egyesíteni a magyar baloldalt?”
Ha valóban felmerült az SZDP és az MSZDP egyesítésének és „kistafírozásának” ötlete, azzal a céllal, hogy létrehozzák 2010 késő őszére Gyurcsány új pártját, Kapolyiéknak számolniuk kell a régi szociáldemokraták egy részének ellenállásával. Sztankovánszky Tibor, az SZDP elnöke elutasítja az „új fúziót”. Kulcsár Péter történész, az SZDP elnökségi tagja is csak azt tudná elképzelni, hogy ha végbemegy az amúgy elkerülhetetlennek tartott egyesülés, Gyurcsány csak egyszerű tagként lépjen be a pártba, amit előzetes feltételként még a kongresszus előtt ki szeretne kötni. Persze, ha jól meggondoljuk, ez a „garancia” sem lehet akadály az ambíciózus, és jelentős tőkét mozgósítani képes Gyurcsány előtt. Hiszen Kapolyi László, az MSZMP KB egykori tagja, és volt ipari miniszter is csak „tagnak” jelentkezett egy MSZDP alapszervbe 1990-ben, de 1993-ra már pártelnökké emelkedett.

Petrasovits Anna, az MSZDP 1989-es egyik „újraalapítója”, a 2010-es választásokon az SZDP listavezetője, valamint a Szociáldemokrata Alternatíva Egyesület elnöke hallani sem akar arról, hogy a pártot, melynek ő a későbbiekben, Peyer Károly nyomaiba lépve, a Fidesszel szemben konstruktív ellenzék szerepét szánja, „átjátsszák” Gyurcsánynak. „Úgy tudom, hogy Kapolyi hívei az önkormányzati választások után egy pro forma egyesítő kongresszusra készülnek. Itt születne meg az egységes szociáldemokrata párt, melynek előzőleg rendezik a felgyülemlett adósságait is. Ezután a ’feljavított, konszolidált’ szociáldemokrata párt alkalmas eszköz lehet, hogy egy ambiciózus, a kormányzás élére visszatérni szándékozó politikus bázisául szolgáljon. Van esély rá, hogy ezt az elképzelést meg is valósítják. Az öreg szociáldemokrata vezetők közül sokan veszélyeztetve látják pártjuk túlélését, ezért hajlandók kompromisszumot kötni a sokáig ’ősellenségnek’ tekintett Kapolyi Lászlóval, vagy akár Gyurcsány Ferenccel is.”
Pelle János



ENSZ Holokauszt nap


Január 27-én, az ENSZ Holokauszt napon az Auschwitz-Birkenau-i koncentrációs tábor felszabadulásának 65. évfordulójára emlékeztek Észak-Komáromban.
A Komáromi Zsidó Hitközség 2010. január 24-én, vasárnap előadásokkal, emléktábla avatással és irodalmi programmal tisztelgett a szomorú évfordulón.

Program:
13:00- Holokauszt Komáromban és környékén- áttekintés a Vészkorszak legfontosabb eseményeiről- Pécsi Tibor tanár, Holocaust Emlékközpont, Budapest
13:45- A szlovák zsidóság tragédiája 1938-1945- Mgr. Viera Kováčová (Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeuma, Besztercebánya) előadása
14:30- Emléktábla avatás az 1863-ban épült neológ zsinagóga falán (Király Püspök és Štúr utca sarka)
15:15- Zenés-irodalmi összeállítás a Wallenstein Zoltán teremben az áldozatok emlékére- előadják Mátraházi Ferenc és Szűcs József tatabányai tanárok


Közeledik.

A politikai pancserség, a közöny és kislelkűség napja. Egy döbbenetes árulás napja. 2004. dec.5.



A sírból kiásott szociáldemokrácia

„Az egyik szociáldemokratát a másik után ássák elő- írta bosszúsan a Népszabadság 1998. december 25-i számában, „Már megint egy szocdem" című könyvismertetésében a HL aláírást használó szerző. A téma Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia. Küzdelem a kommunizmus és a fasizmus ellen. 1944-1948 címmel megjelent könyve. A Népszabadsághoz – nevében legalább – közel álló Szabadság kolumnistája pedig ismeretlen szociáldemokratának tartja Gábor Róbertet.

Holott, aki a '90-es évek elején, a rendszerváltás nevű folyamatot nem hátborzongva élte át, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete alakulásakor találkozhatott az Amerikában, az AFL-CIO szakszervezeti szövetség tanácsadójaként dolgozó idős szociáldemokrata nevével. Persze a szociáldemokrácia sírásói, akikről az egykor Peyer Károly legszűkebb köréhez tartozó szociáldemokrata szerző könyvét írta, nem örülnek, ha egymás után kerülnek elő olyan tények, amelyek azt bizonyítják, hiába végezték munkájukat.


Gábor Róbert könyve azonban sokkal több, mint néhány, napi aktualitással rendelkező ügy felidézésére alkalmas politikai esemény.
Monumentális mű, amelyben a körülmények – némi akasztófahumorral azt mondhatnánk – szerencsés összejátszása folytán páratlan mennyiségű és minőségű ismeret gyűlt össze a magyar történelem elmúlt ötven évéről. A szerző 1947-ig Peyer Károly munkatársaként és szociáldemokrataként hozzájutott az antifasiszta ellenállással, az SZDP újjáalakulásával és kormányzati szerepével, a bolsevizmus kialakulásával kapcsolatos legfontosabb információkhoz.
Ekkor alakult ki az a „peyerista szociáldemokratákból álló információs „hálózat, amely valamennyi rendvédelmi szervet átfogva oly gazdag forrással szolgált később a szerző tudományos munkájához. Gábor Róbert 1947. szeptember végén a Peyer-ügy kapcsán emigrálni kényszerült, távollétében a Népbíróság halálra ítélte.
Ettől kezdve először Párizsban, majd az Egyesült Államokban – a Szabad Európa Bizottság kutatási osztályának munkatársaként és az AFL-CIO szakszervezeti szövetség tanácsadójaként – negyven éven keresztül, az utolsó tíz évben itthon, Magyarországon is gyűjtötte az adatokat segítőivel: Baranyai Tiborral és Pécsi Vilmossal együtt.

Gábor Róbert nem szorul védőbeszédre, a rendszerváltás utáni demokrácia rehabilitálta és kitüntette. Mégis: akár késői védőbeszédként is felfoghatnánk ezt a könyvet saját személye, a két világháború közötti pártvezetés által képviselt szociáldemokrácia, és mindenekelőtt Peyer Károly és barátai tevékenysége mellett.

Alapos elolvasása elegendő lehet ahhoz, hogy kimossuk fejünkből mindazt a rágalmat, amit Peyer Károllyal és a polgári pártokkal együttműködő, úgymond jobboldali, imperialista- és „fasiszta–barát szociáldemokráciával kapcsolatban korábban a fejünkbe vertek.

Gábor – a Peyer-ügyben szintén elítélt Pisky-Schmidt Frigyes, szociáldemokrata újságíróval együtt – előbb a Kállay-kormányt képviselő Kádár Gyula és Ullein-Reviczky Antal, valamint szociáldemokrata vezetők: Peyer Károly és Szeder Ferenc tárgyalásának eredményeként elindított nyugatbarát és titokban működő Magyar Szabadság Rádiónak dolgozik.
Később részt vesz a szociáldemokrata fegyveres ellenállásban is, amely Magyar Szabadság Mozgalom néven a mártírhalált halt Stollár Béla neve révén ismert. Védelmébe veszi a Horthy-rendszerben folytatott, majd a második világháború alatti szociáldemokrata politikát. A Peyer Károly, Mónus Illés, Szeder Ferenc és mások által képviselt „kivárási taktikával szemben a kommunisták felelőtlen terrorakciói a sok százezres munkásság munkahelyi és kulturális életének megszervezése, érdekeinek védelme szempontjából nem jelentettek alternatívát.


Peyer Károly a német megszállás napjaiban nem tudott elmenekülni. Mauthausenbe került, ahonnan csak 1945 májusában érkezett vissza, csontsoványra lefogyva.
Addigra a szociáldemokrata párt vezetőségében a „balosok kerültek többségbe. Olyannyira, hogy az ugyanazon év augusztus 18-20-i 34. pártkongresszuson Peyert kiszavazták a vezetőségből, majd fokozatosan barátait is kiszorították a vezető pozíciókból.

A bolsevizmusról bőséges tapasztalatokkal rendelkező Peyer 1945 és 1947 között számos alkalommal fellépett a kommunisták és a szociáldemokraták közötti „munkásegység, a forradalmi marxizmus gondolata ellen, és a bolsevik diktatúrát nevezte meg a legfőbb veszélynek.

Ezzel a balos vezetőkben nem csekély riadalmat okozott – már csak a szomszédban, néhány házzal odébb működő szovjet politikai rendőrség „kínos közelsége okán is. Ugyanez igaz az 1946. december 8-i, úgynevezett Peyer-memorandumra, amelyet Valentiny Ágostonnal, Győrki Imrével, Pozsgay Gyulával és a később visszalépő Brumiller Lászlóval írt.

Az 1947. február eleji kongresszusra már be sem engedték Peyert. Ott, pártszakadástól tartva, kizárását elvetették, de végül egyfajta modern kori anatémával sújtották. Peyernek ezt követően még volt egy kísérlete: az SZDP-t elhagyva, a Zsolt Béla-féle Magyar Radikális Párt listáján az 1947. augusztus 31-i választásokat követően bejutott a parlamentbe.

Ez azonban csak arra volt elég, hogy később, 1947 októberében, amikor az igazi támadás indult ellene, személyi szabadságát – parlamenti képviselőként büntetőjogi mentességet élvezve – egy ideig megőrizhesse. Pisky-Schmidthez és Gábor Róberthez hasonlóan azzal vádolták, hogy megdönteni akarta a népi demokráciát, és e célból rémhír- és kémközpontot állított fel. Vagyis találkozott és beszélgetett nyugati – főleg amerikai – diplomatákkal és újságírókkal.

Végül, 1948. február 16-án a Budapesti Népbíróság távollétében – hiszen addigra, 1947. november 16-án emigrált – nyolc év fogházra ítélte. Az öttagú különtanács Gábor Róbertet – aki szintén külföldre menekült, még Peyer előtt – halálra ítélte.

A könyvből kitűnik: a történelem Peyer Károly és a szociáldemokrata jobboldal, vagyis az „igazi szociáldemokraták szemléletét igazolta.
A szociáldemokraták többsége szeme előtt két diktatúra: a fasiszta és a kommunista diktatúra veszélyének rémképe lebegett. A „balosok: Szakasits Árpád, Marosán György, Horváth Zoltán, Vajda Imre, Vágvölgyi Tibor, Szalai Pál, Justus Pál, Rónai Sándor, Schiffer Pál és az utólag bízvást közéjük sorolható Bán Antal, Ries István, Bőhm Vilmos a fasiszta diktatúra elkerülését tartották fontosnak.

A közép: Kéthly Anna, Szélig Imre, Szeder Ferenc, Zentai Vilmos – az egyébként nem szociáldemokrata Bibó Istvánnal együtt – mindkettő elkerülését egyaránt fontosnak tartva, kissé naiv optimizmussal, a háború előtti „kivárás taktikáját folytatták.
Peyer Károly és Valentiny voltak azok, akik felismerték: a náci fasizmus totális vereséget szenvedett, szétverték, így a fasizmus visszatérése valójában már nem fenyegető veszély. Emlegetése merő hisztériakeltés, hatalmi aspirációk eszköze. Gábor erről a SZIM egykori vezető titkárát, az akkor balos, később emigráló, és ma is élő Egri Györgyöt idézi: „kiderült, minél merevebben volt valaki ellensége a Rákosi-rezsimnek, mint Peyer és eszmetársai, annál inkább igaza volt.

Ma már csak történetietlen találgatásnak tűnik, mégis érdemes elmorfondírozni azon, mi lett volna, ha Kéthly Annáék, Szélig Imréék valóban kiálltak volna, akár a pártszakadásig is, Peyerék mellett. Kétségtelen tény: a szociáldemokrata „jobboldal és „közép között – a Gábor által is részletesen bemutatott – szociáldemokrata emigráció történetén végigvonuló, máig ható ellentétek voltak, például a marxizmussal vagy a polgáriakkal való együttműködéssel kapcsolatban.
Ebben a kérdésben számos új szempontot találunk a könyvben. A később jobboldaliként emigrációba kényszerített főtitkárhelyettes Bán Antalt, aki 1951-ben bekövetkezett haláláig az egyik emigrációs szociáldemokrata párt, a „magyarországi főtitkára, a szerző a szociáldemokrata párt baloldalához sorolja, aki csak az 1947. augusztusi választások után sodródott középre, majd jobbra. 1945 januárjában például – írja – az akkor még csak Ideiglenes Intéző Bizottság (Kéthly és Szakasits ekkor még a német megszállás alatt lévő Budán volt) nevében jogtalanul, felhatalmazás nélkül adott megbízást Marosánnak, hogy a párt teljhatalmú képviselőjeként tárgyaljon a kormánnyal.
Gábor Róbert úgy tudja: dr. Valentiny Ágoston, igazságügy-miniszter eltávolításában ő játszotta a főszerepet. Valentiny 1945 nyarán megtudta, hogy Péter Gábor, az akkori Politikai Rendészeti Osztály vezetője titkos módszerekkel információkat gyűjt demokrata politikusokról, és az Andrássy út 60.-ban emberek tűnnek el nyomtalanul. Igazságügy-miniszterként meg kívánta látogatni a PRO épületét, de egész egyszerűen nem engedték be. Valentiny válaszul kérte a minisztertanácstól, vonják ki a PRO-t a Belügyminisztérium fennhatósága alól, és rendeljék az ügyészség alá. A minisztertanács el is fogadta a javaslatot, azonban Bán Antal, az SZDP főtitkárhelyettese ellene szavazott, és a kommunista párttal való egységpolitikát féltve, lemondatta miniszteri posztjáról Valentinyt. Helyére Ries István került, aki kevésbé ütötte orrát az ÁVH dolgaiba.
Tény, hogy a kizárásokat és a pártegyesítést követően, az emigrációban a Bán-csoport nem volt hajlandó együttműködni a polgári pártokat tömörítő Magyar Nemzeti Bizottmánnyal és Peyerékkel. Bán egy ideig még mintha a Magyarországra való visszatérésben is reménykedett volna. A Peyer-frakció nem volt elégedett az európai emigránspárt működésével akkor sem, amikor Szélig Imre állt a párt élén. Kéthly Anna emigrációba érkezése után jelentősen csökkentek az ellentétek. Mindazonáltal egyvalamiben mindig egységes volt a Peyer vezetése alatt álló amerikai és a Bán–Szélig–Bölcsföldy–Kéthly-féle nyugat-európai szociáldemokrácia. Az SZDP és az MKP 1948. júniusi egyesítését Rákosiék és az SZDP-be befurakodott kriptokommunisták művének tartják. És ebben Gábor Róbert sincs más véleményen.

De nemcsak a védőbeszéd szerepét tölti be Gábor Róbert könyve, hanem felfogható egy korszak krónikájaként, sőt ha úgy tetszik, vádbeszédként is. Gábor a nyomozó történész minuciózus precizitásával rögzít minden lényeges adatot és nevet. Hogy megtudja az utókor, kik voltak a szociáldemokrácia – és általában a magyar történelem – e vérzivataros korszakának hősei, szentjei, mártírjai, árulói és megalkuvói.
Ahol csak lehet, negyven év után is kristálytiszta magyarsággal írt tőmondatokban állít emléket a szociáldemokrácia hőseinek. Mónus Illésnek, a párt korábbi főtitkárának és főideológusának, a Népszava volt főszerkesztőjének, akit a nyilasok a Dunába lőttek.

Kabók Lajosnak (1884-1945), a Szakszervezeti Tanács elnökének, aki hamis papírokkal emberek százainak életét mentette meg a német megszállást követő hónapokban, hogy azután 1945 januárjában a Szent István körúti nyilas pártházban vasbotokkal agyonverjék, és holttestét a Vígszínház előtt egy lámpavasra akasszák.
És hosszan sorolhatnánk a világháború, a nyilas és náci terror szociáldemokrata áldozatainak listáját: a Szakszervezeti Tanács vezetőségi tagjáét: Koltói Annáét, Bálint György újságíróét, akit 1943-ban Ukrajnában büntetőszázadban a keretlegények addig locsoltak vízzel, amíg meg nem fagyott.
Hasonló sorsra jutott Petschauer Attila, többszörös világbajnok kardvívó. Végül: az ellenállásban részt vevő, fegyveres tűzharcban meghalt szociáldemokratákét, és közülük mindenekelőtt a Klotild utcai összecsapásban meghalt Stollár Béláét, Schweiger Jánosét, Toronyi Demeterét és huszonöt társukét.

A szociáldemokraták történelmi tragédiája, hogy a mártíromságok hosszú sora igazán csak a háború után kezdődött. Több forrásból ismert Ries István sorsa, akiről azt olvashatjuk, Bauer Miklós verte agyon az ÁVH Andrássy úti központjában.
A katonaperben a katonatiszt Vaikó Györgyöt, Dietrich Lajost illetve Rátky Henriknét 1950 végén illetve 1951 elején végzik ki. Szeder Ferenc 1922-től volt tagja az MSZDP vezetőségének, 1942 és 1945 között a párt főtitkára, majd 1950-ben letartóztatják és életfogytiglani börtönre ítélik, 1952-ben a börtönben hal meg.
Kéthly Anna 1945 és 1948 között a Nemzetgyűlés alelnöke, 1950-ben letartóztatják, 1954-ig bírói ítélet nélkül fogva tartják, majd elítélik.
Akárcsak Kelemen Gyulát, Valentiny Ágostont, Takács Ferencet, Takács Józsefet, Györki Imrét, Pozsgay Gyulát, Vas-Witteg Miklóst, vagy Kőműves Józsefet az OTI, Büchler Józsefet a Nemzeti Bank, Ladányi Ármint az Ügyvédi Kamara volt elnökét.
Az ötvenes évek elején tucatnyi, ún. szociáldemokrata-perben börtönzik be szervezkedés miatt Virág Sándort és társait, Piller Gyulát és társait, Laborcz Istvánt, Fejszés Gyulát, Némedi Varga Jakabot, Mauks Miklóst, Vas Vilmos és társait. A baloldaliak: Justus Pál, Szakasits Árpád, Schiffer Pál és még nagyon sokan szintén hosszú éveket töltöttek börtönben. Szociáldemokraták ezrei szenvedtek internálást, illetve veszítették el munkahelyüket.

Gábor Róbert igyekszik a fasiszta és kommunista hóhérokról is mindent elmondani. Köztük a „doni hóhérról, Hammer Ferenc főhadnagyról, aki a munkaszolgálatosokat „arra kényszerítette, hogy másszanak fel a fák jeges ágaira, és ott negyedóránként kukorékoljanak, Toronyi Károly hadnagyról, aki élve temettette el a büntetőszázadokban szolgálókat. (Hasonló rémtetteket olvashatunk néven nevezve: Seik Imréről, Stinka Rudolfról, Fiam Istvánról stb.)
Néhány lappal lejjebb ugyanilyen részletes és megdöbbentő leírást kapunk az évekkel később az ÁVH-n tevékenykedő verő- és verető emberek: Péter Gábor, Décsi Gyula, Farkas Vladimir, Princz Gyula, Szabó Ernő, Bauer Miklós és a többiek kínzási módszereiről.
Külön kuriózuma a könyvnek a kötet végén szereplő névsor az ÁVO központjában, az úgynevezett Katonapolitikai Osztályon 1946–1947-ben dolgozó rendőrtisztekről. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a szerző azzal az igénnyel is írta könyvét, hogy tudományos kézikönyvet adjon az olvasó kezébe (tárgyalja pl. az SZDP gazdaság-, külügy-, agrárpolitikáját), megértjük, miért sikerült ilyen vaskosra műve. A párt működésének, vezető szerveinek, a tagságnak, a pártéletnek és az apparátusnak a leírására már nem is maradt hely.

Gábor Róbert fél évszázados karrierjében egyszerre vannak jelen a politikus és tudós, a hazai és emigrációban élő, gondolkodó ember ismeretei. Politikusok gyakran megfordulnak a hatalom csúcsain és börtönben, de nem látnak eleget abból, amit megélnek, sokszor azt is torz módon, és még kevesebbet írnak le belőle. A történészek hozott anyagból dolgoznak, és módszerük gyakran analitikus, eleve adott, esetleg elavult világnézeti fogalomrendszer foglyai.
A hazaiak nem látnak ki helyi korlátaik mögül, az emigránsok elszakadnak a realitásoktól. Gábor Róbertet kétlakisága megakadályozta mindkét hiba elkövetésében. Legnagyobb erénye, hogy gondolkodó, okos ember: gondolatmenetét egy nagyon termékeny fogalom: a bolsevizálás fogalma köré fűzi. Ez az a folyamat, amelyben a háború előtti – Vas Zoltán szerinti – néhány száz kommunista azzal az egyébként rendkívül hatékony módszerrel szerzi meg fokozatosan a teljhatalmat, hogy beülteti a félelmet az emberi lélekbe.
Ahhoz, hogy megtudjuk: miben is áll ez, végig kell olvasnunk a könyvet. Akkor megláthatjuk: Rákosiék hogyan bolsevizálták és számolták fel a demokratikus intézményrendszert (részletes leírást olvashatunk az 1947. augusztus 31-i „kékcédulás választásokról), a politikai pártokat (a kisgazda Magyar Közösségtől az egyesítést kimondó 1948. március 6-8-i SZDP-kongresszusig és az SZDP 1948. június 12-i beolvasztásáig), a szakszervezeteket és a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalmat. Mindez már csak azért is hasznos, mert sokat hallunk manapság arról: a bolsevizmus máig jelen van gondolkodásunkban.
Gábor Róbert könyvében, a bolsevizálás folyamatának leírásában tetten érhetjük e beteges mentalitás legfontosabb jegyeit: a tudatos hisztériakeltést, az ellenség- és bűnbakkeresést, a koncepciós perek mechanizmusának kialakítását, a lélekvásárlás, az egzisztenciális kényszer, a tudatos lejáratás, a tények manipulálása, a suttogó propaganda eszközeinek használatát, és még számos egyéb módszert, amitől egy nem bolsevik világban illene megszabadulni.

(Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia. Küzdelem a kommunizmus és a fasizmus ellen 1944–1948. Budapest, 1998, Századvég)

Megjelent: Magyar Szemle Online, Budapest, Loppert Csaba írása, 2000.február


„A kommunistától még nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az eszmét védi, hanem a zsákmányt.”
Márai Sándor


Rendezni végre


2o éve történt a rendszerváltás. Igencsak másképpen, mint ahogy elgondoltuk. Eltorzult gazdaság, szétesett társadalom, sérült lelkű állampolgárok. Miért így történt? Mennyi ebből az átalakulással járó szükséges áldozathozatal? Mennyi a gyenge politikai-közhivatalnoki teljesítmény, és mennyi az állampolgári érdektelenség következménye?
Igaz-e, hogy „gyáva népnek nincs hazája”? Igaz-e, hogy politikai és állami vezetőink kritikusan nagy tömege felkészületlen? Igaz-e, hogy alkalmatlanságánál is nagyobb gond önzése és telhetetlensége? Tehetségtelenség és telhetetlenség?
Vagy éppen „a nép” nem tudja felvenni vezetői „fordulatszámát”?
Vagy minden azért van így, mert a magyart „még az ág is húzza”? „Gonosz erők” szövetkeztek Magyarország felmorzsolására?
Vagy rendezni kéne végre közös dolgainkat? A sok önámítás, elhallgatás, gyűlölködés helyett... A csőlátás, gőg, kisszerűség helyett… Rendezni kéne végre közös dolgainkat. De hogyan és kik kezdjék?
Azok a férfiak és nők, akik szeretik hazájukat, a szabadságot, az új kihívásokat, embertársaikat, vagyis önmagukkal békében vannak. Sokan vannak ám ők is! Igazán mindegy, hogy a szó eredeti, nemes értelmében konzervatív, liberális, szocialista, vagy szociáldemokrata értékeket vallanak. Hiszen mindenki más szemszögből vizsgálja, mi a jó Magyarországnak. Mindenki az összetett mozaiknak más-más darabkáját illeszti be. Én is vállalok egy mozaikdarabot.
Csak egyetlen Magyarország van, szeretem, féltem. Féltem önmagunktól.

A világgazdasági recesszió korszakhatárt jelez. Másképpen kell folytatnunk. Rendezni kell végre közös dolgainkat.


A legjóindulatúbb...

A legjóindulatúbb megközelítés részemről, ha azt mondom, hogy a hatalom birtokosai amatőrökre bízták a reformkörök és a formálódó szociáldemokrata párt közötti kapcsolatok ápolását. Persze rögtön, hangsúlyosan hozzá kell tennem, hogy a puha diktatúra kultúrájában szocializálódott amatőrökre. Akik megszokták, hogy a társadalmi érintkezések soha nem lehetnek, -még szimbolikusan sem!- szimmetrikusak, hogy csak alá-fölérendelés létezik, mellérendelő, a kölcsönös tiszteleten és elismerésen alapuló viszony pedig nincsen. A szociáldemokrata politikai hagyomány és viselkedéskultúra egyik láthatatlan alaptörvényét hágták át minden lépésükkel.
Hagyjuk most a konkrét politikai tartalmat. Itt elképesztően bugris viselkedésformákról beszélek. Olyasmikről, amik a lelki sivárságról, a rossz neveltetésről, a súlyos önértékelési zavarokról tanúskodnak, s melyek a politikai és közéleti gondolkodásnak és viselkedésnek mindmáig meghatározó mintái Magyarországon.

Hiszen a civil társadalomból, kényszer nélkül balra felsorakozó rendszerváltók lehettek volna az MSZMP reformereinek szövetségesei. Hiszen a rendszerváltó erők között csak mi voltunk, akik kezdettől a középbalt jelöltük meg a számunkra vállalható politikai erőtérnek. Programjainkban sokkal több közös pont volt akkor, mint egymástól elválasztó. Ezt tudhatták /volna/ beépített embereiktől, elolvashatták /volna/ elemzéseinket, programrészleteinket, beszélgetéseket kezdeményezhettek /volna/ velünk, akár velem is, meghívhattak /volna/ a szociáldemokráciáról akkortájt sűrűn tartott konferenciáikra, tudományos elmélkedéseikre. Ők akkor még, rendelkezve Magyarország összes anyagi és immateriális javai felett, valóban szabad akaratukból cselekedhettek.

Miért nem tették? Arra gondoltak, hogy az első szabad választásokon „csont nélkül bejönnek”? Hogy akkor meg minek a demokratikus ellenzékhez tartozó balközép szociáldemokrata párt? Stratégiai hibát vétettek, démonokat fabrikáltak, ördögűző ceremóniákra jártak, saját felkészületlenségük, félelmeik és rossz lelkiismeretük foglyaivá váltak, végül méltatlan barátok hálójába estek. És máig ott vergődnek, magukkal rántva egykori dominiumukat, Magyarországot, közös hazánkat.

Igazságtalan lennék, ha a reformkommunistákat mind a fenti viselkedésminta alá sorolnám be. Ez ellenkezne a tényekkel. Sokan voltak, akik megkínlódták a rendszerváltás éveit. Őszintén keresték a kiutat, a kitörési pontokat a 8o-as évek végi politikai labirintusban. Nem egyszerűen a személyes túlélésük menekülési útvonalait vizslatták, hanem képesek voltak Magyarország gazdasági-társadalmi átalakulásának teljes súlyát hátukra venni. Ám magányos harcosok maradtak. Rövid időn belül ki és leszorították mindőjüket. A nagy hang és fényzavarban nem tudták megtalálni egymást. Idő kellett /volna/ ahhoz, s talán nagyobb civil kurázsi, / de honnan lett volna?/ hogy a felelősséggel gondolkodó, hazájukért aggódó, szociáldemokrata érzelmű volt párttagok és a rendszerváltó szociáldemokraták egymásra hangolódjanak. Nem adta meg nekünk akkor a történelem ezt a lehetőséget. Megkövetés és megbocsátás. Mindmáig késedelemben vagyunk. De szabad akaratunkból bármikor megtehetjük. Ez lesz a modern magyar szociáldemokrácia alapkőletétele. Ez csak a kölcsönös tisztelet és elismerés talaján történhet meg, a hasonló politikai programok, és erkölcsi ideálok mentén. Fontos különbség ez ahhoz képest, amivel a baloldal egységének erőszakos erőltetését rendre indokolják: ez pedig nem más, mint a jobboldali veszély. Ez a felfogás figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy plurális demokráciákban különféle politikai értékeket valló pártok versenyeznek. A jobboldal versenytárs, sőt a nemzet jövőjét befolyásoló stratégiai kérdésekben partner. Régen rossz annak a baloldali egységnek, amihez külső ellenség, a démonizált jobboldal szükséges, szélsőjobbtól pedig, ahogyan a szélsőbaltól is, csak a jobb- és baloldali demokraták együtt tudják megvédeni a politikai erőteret.


Magyarország immunrendszere gyenge,
a világválság könnyen támad

A világválság könnyebben támad olyan gyenge gazdaságú országra, mint Magyarország.
Mindenki érzi a saját bőrén: Munkanélküliség. Rossz segélyezési rendszer. Rossz adórendszer. Hibás logikán alapuló, nagy ellátórendszerek. Ínség és féktelen pazarlás. Mélyszegénység és patakokban folyó állami pénzek. Közbeszerzések körüli furcsaságok. Ingatlanpanamák. Az állam teljes szétzilálása. Megbénított államigazgatás, káosz, zűrzavar, korrupció, tehetségtelenség, hatalombitorlás, bűnpártolás, erkölcsi mocsár, konfliktusok szítása. Adósságcsapda. Rossz hírünk van manapság a világban.
Magyarországon mára szinte megszűnt a termelés. A termelőmunkának, -különösen a fizikai munkának- ma nincs becsülete. Kihaltak a jó szakmunkások, ipari középvezetők. Leépített iparágak. Gyalázatosan tönkre zúzott mezőgazdaság.
Hol van már világszerte megbecsült ipari tudásunk? Hazai fejlesztéseink? Keresett termékeink?
Hol van már az egykor a világ élvonalába tartozott magyar agrárszektor?
A kis-és nagyüzemek integrációjára alapozott magyar modell?
Mi lett a nagy közszolgáltatókkal?
Mi lett a magyar kultúrával?
A magyar oktatásüggyel? Az egészségüggyel?
Hová lettek sikeres sportolóink, nagy művészeink, színészeink, zenészeink?
Milyen esélyekkel indul ma neki az életnek egy vagyontalan családból származó fiatal? És hogyan fejezzük majd be földi életünket; sokunk majd nyugdíj, megtakarítás, és hajlék nélkül.